Halak életérzésről

Önzetlenül adni másoknak nem könnyű. Úgy szeretni, úgy figyelni, úgy támogatni és segíteni, hogy nincsenek elvárásaink a másik felé, a mögött ott van a viszonzatlanság, a lemondás nehéz érzése, nagy áldozathozatalt kíván részünkről. A saját igények, az egyéni törekvések háttérbe szorulnak, miközben színes vágyak, dús fantázia, romantikus elképzelések, ideák és álmok hívnak. Ezek segítenek eltávolodni a hétköznapoktól, a valóságtól, a fizikai világ nehézségeitől.

Feladni tanulunk. Feladni önmagunkat, elengedni önös érdekeink, saját vágyaink elsődlegességét. Elfogadni, hogy nem mi irányítunk, hogy nem akarhatunk, hanem alkalmazkodunk mások elvárásaihoz - feltételek nélkül. Ehhez meríthetünk erőt a gazdag lelkivilágból, együttérzésből, a segítségnyújtásból.

Minél előbb és minél inkább önként mondunk le az egós törekvésekről, annál kevesebb a szenvedés. Az áldozat mindig áldássá válik.

Szolgálat ez és ennek a szolgálatnak magasabb rendű célja van: egységbe kerülni a világgal, minden létezővel, harmóniában és összhangban élni másokkal. Az érzelmek határtalansága mindenre és mindenkire kiterjednek, gondolatainkat, megnyilvánulásainkat a szeretet járja át.

Az egység csak olyan mértékű lehet, amilyet önmagunkkal képesek vagyunk megélni. Ahhoz pedig hogy önmagunkkal egységbe kerüljünk, előbb a saját korlátainktól szükséges megszabadulnunk, azoktól a képzetektől, hitbéli meggyőződésektől, amik elavultak és már csak gátolnak a másokkal való összetartozás megélésében. A dominancia, a kontroll, az előrébb jutás vágyától, hogy mindig nekünk legyen igazunk vagy épp az önsajnálattól. Minél kevesebb az elvárásunk, annál kevesebb csalódást kell megélnünk.

Ha illúzióvesztés árán is, de bíznunk kell, mert a múltbéli hibákból tanulhatunk és megerősödve, biztos hittel újrakezdhetünk.

Élni érdemes! és ez nem lehet pusztán reménykedés, hanem az életbe vetett mély belső hit és bizalom állapota.