Határkérdések

A Szaturnusz által uralt Bak jegy számára a Sors, mint fejlődési törvényszerűség jelenik meg az életben és ez a jegy erős hangsúlyt kap(ott) az idei évben. Amit most élünk meg, az a gondolkodásunk, cselekvésünk vagy halogatásunk eredménye, a korábbi viselkedésünk és tetteink következménye. A sorserők arra ösztönöznek vagy épp kényszerítenek bennünket, hogy merüljünk alá saját mélységeinkbe és tudatosítsuk azokat a félelmeinket, élethazugságainkat, lelkünk valódi hívásait, amik felismerése és integrálása segít elindulni az önazonos élet felé. Azon az életterületen keresztül fejtik ki  hatásukat, amely horoszkóp házunk felett a Jupiter, Szaturnusz, Plútó áthaladnak.

Hol van a határa a tegnapnak, amíg megelégedtünk a kis álmokkal, amíg nem mertünk nagyot lépni, mert félünk felvállalni az igazi vágyainkat, hogy kipróbáljunk valami mást vagy újat, mert nem valljuk be az igazságot, hogy könnyebb álmodni, mint élni az életet.

Meddig gyártjuk még a kifogásokat?

Hol az a mezsgye, ameddig elmerészkedünk, ahol az akadály láttán visszafordulunk, ahol lefékezünk, ahol a torlaszt nem kerüljük ki, mekkora az a hegy, amit nem tudunk megmászni, mert félünk az ismeretlentől, a bukástól, saját alkalmatlanságunktól, a csalódástól.

Mennyire tartjuk érdemesnek magunkat?

Hol van az önzés határa, amikor már nem félünk magunkra gondolni először, amikor elsőbbséget élvez a minőségi idő, a saját irány megválasztása, amikor már csak önmagunknak akarunk megfelelni és nem félünk attól, hogy mások nem támogatnak, nem fogadnak el, nem szeretnek.

Merjük-e vállalni önmagunkat?

Hol van a látható és a láthatatlan közti határ, ahol a külsőségek már nem fedik el a valóságot, ahol a színes máz helyett az esszencia, a forma helyett a belső tartalom lesz a lényeg és nem félünk attól, hogy mások mit tartanak rólunk, hogy megítélnek.

Meddig rejtőzködünk?

Hol van a határa az önbecsapásnak, amíg elhitetjük magunkkal, hogy a megfelelő helyen vagyunk a megfelelő közegben, ahol csak kolduljuk az elismerést vagy a szeretetet, háttérbe szorítva saját igényeinket mások kedvéért teszünk meg dolgokat, ahol az alárendelődésért cserébe gondoskodást várunk, mert félünk felelősséget vállalni a saját életünkért.

Fel tudunk-e nőni?

Hol van a határa a teherviselésnek, amikor mások súlyát is cipeljük, amikor elveszünk a feladatok rengetegében, amikor erőn felül teljesítünk, mert ez a kötelességünk, mert így rendeltetett, mert bírni kell.

Mennyire bánunk jól önmagunkkal?

Hol van a határa a kimondott szavaknak, amivel kritizálunk és amivel mások minősítenek, amivel megbántunk és megbántanak, amivel oda szúrunk és visszaszúrnak, ahol önuralom hiányában elmosódnak a határok a gyűlölet, az irigység, a harag tengerében.

Az igazságom a másiknak igazságtalanság?

Hol van a másik fél határa, amit meghúzunk, ha túlzottan ránk telepszik, ha bántóan közel jön, ha testi-lelki fájdalmat okoz, ha túl sokat enged meg magának, ha határtalan a féltékenysége, a haragja, az uralkodni vágyása, miközben tudjuk, mások csak úgy bánnak velünk, ahogy mi bánunk magunkkal.

Mikor van az elég?

Hol a határa a ragaszkodásnak az elveinkhez, a szokásainkhoz, a beszűkült látásmódunkhoz, az ismerős környezethez, a kényelmes, de talán egysíkú életünkhöz, az állóvízhez, mert szorongunk az ismeretlen helyzetektől, félünk nyitni, kockáztatni és a bejáratott utat elhagyni.

A változatlanságtól várjuk a változást?

Nem a világban van a hiba, nem másokat kell okolnunk, a korlátok bennünk vannak. Belemerevedhetünk a régi értékrendünkbe, gondolkodásunkba, elveinkbe, ragaszkodhatunk az életünk fennálló rendjéhez, megszokott keretéhez, de ha  szűknek véljük a medret, amiben az életünk folyik, átléphetjük a határainkat, meghaladhatjuk az önkorlátozásainkat. Ideje van az irány megválasztásának, az elengedésnek és az új utakon járásnak, az önazonos élet felvállalásának.